Feitl István nekrológja (Politikatörténeti Intézet in memoriam, http://polhist.hu/wpcontent/uploads/2026/02/strassenreiter_nekrolog.pdf) alapján kibontakozó pályakép igen impresszív: egy olyan kutató életrajza, aki a moszkvai Lomonoszov egyetem elvégzése után azonnal annak az intézménynek a tudományos kutatója lett, ahol nyugdíjazásáig töretlenül dolgozott. Igaz, időközben munkahelye „átlényegült”, a rendszerváltás idején a Párttörténeti Intézet névtábla helyére az Alkotmány utca 2. számú volt Kúria épületének falára a Politikatörténeti Intézet került. Nem egyszerű névtábla-cserének lehettünk tanúi, a 1989–90-ben lezajlott – színfalak mögötti – vita az Intézet státuszáról egy olyan politikai légkörben történt, amikor a tét az volt, hogy maradjon-e a baloldalnak egy szellemi és történelmi műhelye a meglévő infrastruktúrájával. Miután az előző rendszernek a korábbi hivatalos „fellegvár-pozíciója” összeomlott (pl. a Politikai Főiskola megszűnt, és az Akadémia a Társadalomtudományi Intézetet Politikatudományi Intézetként átvette) érezhető volt az emlékezetpolitikai fordulat. El kellett dönteni, hogy mi legyen az Intézet viszonya ehhez az új helyzethez. Ráadásul az MSZP, amely egyedüliként maradt parlamenti a baloldali pártok közül 1990 után (részben megőrizve személyi és szervezeti folytonosságát). (https://www.libri.hu/konyv/b_kadar_zsuzsanna.allam-part tortenetiras.html#) A politikai legitimitás megteremtése és ugyanakkor az Intézet múltjának „nyomasztó árnyéka” egy olyan ellentmondást hozott, amit kezelni kellett és az lett a döntés, hogy ne szálljon ki az Intézet teljesen a történeti elemzésből, a tudományos életből. Az infrastruktúra mindehhez legalább annyira fontos volt. Azt a gondolatot képviselték, hogy ha a baloldal „szociáldemokratizálódik”, akkor meg kellene próbálni alkalmazni a szociáldemokraták mögötti intézményrendszert, ami mindenütt a világban egy alapítványi rendszer. A Friedrich Ebert Stiftung szerveződése volt valamifajta „minta” a hazaiak számára: ezért hozták létre a Politikatörténeti Alapítványt, s az is fontos volt, hogy nem állami alapítványként jegyezték be. Balogh Sándor történész, intézetigazgató a rendszerváltás évében radikális lépésre kényszerült, a 120 fős létszámot 30-ra csökkentette, hogy az Intézet finanszírozható maradjon.
Ebben a sodrásban vonult nyugdíjba Strassenreiter Erzsébet, aki az 1960-as évek óta a szociáldemokrata mozgalom és párt 1945 utáni történetének krónikása volt. A biográfiák írásában is jeleskedett, a szociáldemokrata életutak feltérképezése mellett kiemelten foglalkozott Kéthly Annával és a kommunista Rajk Lászlóval.
A PTI élete egyszerre zajlott az MSZP-vel való alkudozással (a párt a kommunista múltjától akart menekülni, hogy szabaduljon a „karantén” helyzetéből) és együttműködéssel, valamint a külső támadások kivédésével. Amiről az MSZP hallgatott, arról az Intézet véleményt formált, bár e szereposztást nem feltétlenül egyeztették. A cél ugyanis az volt, hogy a Kádár-korszak ne aktuálpolitikai küzdelmek martaléka legyen, hanem komplex vizsgálatnak, vagyis a Kádár-korszak kutatásának vessék alá. Így a szociáldemokrata vonulatból is fel kellett hozni azokat a személyiségeket, demokratikus tradíciókat, amelyek az újbaloldalnak szükségesek. „Kéthly Anna fókuszba kerülése és Strassenreiter Erzsébet évtizedes kutatómunkája itt ért össze – a Kéthly Anna válogatott levelei (1921–1976) című könyv a Napvilág Kiadónál jelent meg 2011-ben, mintegy betetőzéseként a szociáldemokrata mozgalom 1945 utáni történetével foglalkozó életműnek.
A párttörténet 1948-1989 között maga volt a magyar köztörténet: ez volt a PTI fő profilja. Egy pártállamnak olyan a tudománypolitikája – beszélgettünk erről Nagy Péter Tibor egyetemi tanárral, a Wesley János Lelkészképző Főiskola doktori iskolájának vezetőjével – amelyben nem lehet „egy kalap alatt lerendezni” azt a nagy kérdést, hogy általában a társadalommal milyen történelmi kompromisszumot kötünk meg. Ez ugyanis a Történettudományi Intézet (TTI: a mainstream történetírás) és azt, hogy a párton belül milyen erőviszonyokat kívánunk „letükröztetni” a párteliten belül, az meg a Párttörténeti Intézet. Erről szól ugyanis ez a tudománypolitikai kettősség: az egyiket Aczél György, a másikat Óvári Miklós képviselte. Az egyik tudománypolitikai csoport a történetírást közvetlenül érvényesítette, a másik áttételesen szolgálatába állította. A rendszer igazi kifejezői: Pach Zsigmond Pál és Ránki György, a PTI azt a
„területét” mutatja a rendszernek, amivel Kádárék nem számoltak le teljesen (a baloldali ellenzékét). A tudós csoportok tudományos terét felosztották a PTI és a TTI (valamint az egyetemi szféra) között. Az átjárás egyirányú volt és esetleges (Hajdu Tibor és Sipos Péter történészek esetében sikeres). Strassenreiter Erzsébet kimaradt ebből, a rendszerváltás időszakában részben revízió alá vette korábbi írásait. Nyugdíjasként a politikai publicisztikában jeleskedett, a Népszava hasábjain viszonylagos rendszerességgel jelentek meg polemikus hangú rövidebb írásai.
Több évtizedes kutató-és gyűjtőmunkájának legjavát hagyta a Wesley János Lelkészképző Főiskolára. Tavalyi halála után, 2026. január 22-én lakásáról szállítottuk be a 34 doboznyi iratanyagot és kezdődött meg a részletes leltárkészítés. A közeljövőben elkészül a Wesley online folyóirata számára (https://opuscula.wjlf.hu/index.php/opuscula-theologica-et-scientifi/index) egy átfogó leírás az anyagfeldolgozás jellegéről, módszertanáról, a hozzá kapcsolódó releváns tudományos irodalomról, s a végén zárul majd az appendix-el, az irat-katalógussal.
B. Kádár Zsuzsanna