Kétszáz éve, hogy néhány görög ember átlépte az Osztrák és a Török Birodalom határát, s Kelet-Európa története során először egy kis európai nép – az ezt követő évtizedes harc eredményeképpen – megszabadult a török birodalom zsarnoki rendszeréből. A török birodalom “Európa beteg embere” volt – igazi veszélyt a nyugatra nem jelentett. Európa épp 150 éve nem vállalkozott rá, hogy európaikat felszabadítson. Most is leginkább civilek reagáltak – a filhellén mozgalomból legismertebb Byron, aki meg is halt ott, olyanok elődjévé válva, akik a garibaldisták soraiban vagy a spanyol polgárháború nemzetközi brigádjában adták valami olyasmiért az életüket, ami ma már, a “más belügyeibe való be nem avatkozást”, s főleg a “békességet” mindennél fontosabbnak tartó világban szánalmasan korszerűtlennek számít: az oszthatatlan emberi szabadság ügyéért. Az európai hatalmak politikai elitjében hét évig tartott a vita: szabad-e egy kis kockázatot vállalni, mielőtt a mérsékelt beavatkozást helyeslő álláspont győzedelmeskedett, ami azután el is döntötte a szabadságharcosok és a szultán (és arab szövetségesei) közötti kűzdelmet. Mindig vannak bőven érvek a barbár zsarnokokkal való ésszerű együttműködés mellett, s bizonyos, hogy az értékeiket vállaló politikusok sem önzetlenül cselekszenek soha, nincsenek illuzióink. De ha van a történetnek emlékezetpolitikai tanulsága a nyugati civilek és a nyugati hivatásos politikusok számára az mégiscsak az, hogy kétszáz év után rájuk emlékszünk jó szívvel és nem a konfliktuskerülőkre.

(Nagy Péter Tibor: Részlet a WJLF-en tartott megemlékezésből)

Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért.
Share This