1938. november 9-éről 10-ére virradó éjszaka Németországban és a náci állam által okkupált területeken minden korábbinál borzalmasabb zsidóellenes atrocitások, pogromok tomboltak. Zsidók százait gyilkolták meg vagy kergették az önkéntes halálba; ezer számra rongálták meg, gyújtották fel zsinagógáikat, imaházaikat; meggyalázták temetőiket, feldúlták otthonaikat, szétzúzták és kirabolták üzleteiket, és mintegy harmincezerre tehető azok száma, akiket koncentrációs táborokba hurcoltak.
A két nappal korábbi, Herschel Grynszpan által elkövetett párizsi merényletre hivatkozással céltudatosan kirobbantott, és az állampolitikai rangra emelt totális zsidóüldözés hangulati közegében tömegméretűvé eszkalálódó erőszakhullám (ún. „spontán kitörő népharag”) új fejezetet is nyitott a náci zsidóellenesség történetében: feltárultak a „végső megoldás”-hoz és a gázkamrákhoz vezető út iszonyú perspektívái.
A birodalom relatíve legépebb intézményhálózatával rendelkező keresztény egyházak hallgattak. Tagjaik és vezetőik többsége még csak nem is kifogásolta, sőt, jelentős részük kifejezetten helyeselte a történteket. Protestáns lelkészek a 455 évvel korábbi november 10-én született „német próféta”, Martin Luther zsidóellenes szavainak igazságáról beszéltek; egyházvezetői nyilatkozatok dicsérték Hitler újabb, hazafias föllépését, és éltették a német népet sújtó zsidó gonoszsággal szembeni – jogos önvédelmi reakcióként beállított – állami agressziót.
Elvétve akadtak csak olyanok, akik – mint Julius von Jan vagy Helmut Gollwitzer – prédikációikban a nyilvánosság előtt is evangéliumellenes merényletként bélyegezték meg a gaztettet, és akik kinyújtották segítő kezeiket Izrael üldözött lányai és fiai felé.
Majsai Tamás
Soá és Keresztény Kutatóintézet