Hirosima neve szimbólummá vált. Nagaszakié kevésbé, pedig Nagaszaki bizonyos értelemben fontosabb szimbólum. És aktuálisabb is.Kicsit távolabbról kell indítanom e tézis melletti érvelést.
Ismeretes, hogy Németország sorsa katonai értelemben eldőlt, amikor az utolsó nagy német ellentámadást az Ardennekben (Belgium, Luxemburg és Németország területén) – elsősorban Patton tábornok érdeméből, de természetesen maga Eisenhower főparancsnoknak és Bredlaynek is köszönhetően – meghiúsították 1945 januárjában. Ezzel világossá vált, hogy az angolszászok hagyományos eszközökkel nem szoríthatók bele az Atlanti óceánba.
A balatoni csata néven ismert utolsó nagy német ellentámadás 1945 március végén szenvedett vereséget a Tolbuhin és Malinovszkij vezette szovjet seregektől és román szövetségeseiktől.
Ezzel világossá vált, hogy a szovjetek hagyományos eszközökkel nem szoríthatók vissza a Duna bal partjára, és nem védhető meg a német hadsereg utolsó olajtartaléka a Dél Dunántúl. Ráadásul a csata semmilyen módon nem befolyásolta a keleti hadszintér fontosabb részét a német-lengyel-belorusz síkságon történő szovjet előrenyomulást, mely Németország központja felé irányult.
A német „csodafegyverek” sorozatgyártása technológiai értelemben már elképzelhetetlen volt. Hitler a V2 rakéták London elleni támadásának megtorló erejében reménykedett. A v3 v4 -n valamiféle szuper robbanóanyaggal kombinált fegyverként emlegette mely 3-4 km es sugárban minden életet elpusztít – ezt a német atombomba iránti reményként értelmezhetjük, de ennek tudománytörténetileg – Heisenberg tévútjának, vagy Teller szerint tudatos szabotázsának köszönhetően – nem volt realitása. Kis számban már léteztek sugárhajtású repülőgépek, s összesen két példányban (!) nehézpáncélosok, előbbieket a nyugati fronton, utóbbiakat a keleti fronton szánták háborút megfordító eszköznek. A lopakodó technológiával felszerelt, nagy (15 km!) magasságba emelkedni képes repülőgépnek csak prototípusa készült el, a gépkarabélyra szerelhető éjjellátóból valóban legyártottak és bevetettek 300 darabot – miközben abból a fegyverből,a gépkarabélyból, amelynek kiegészítésére szánták ennek mintegy ezerszerese (!) volt használatban.
Talán reálisabb volt az a német várakozás, hogy a szovjet és amerikai csapatok összeérve harcba kerülhetnek egymással. Ezt a Balkánon 1944 végén sikerült elkerülni, a szovjetek nem jutottak el Görögországig, a britek viszont nem jutottak Romániáig, Nyugat Jugoszlávia felszabadítását – talán épp a találkozás elkerülése végett – átengedték Titónak. A szimbolikus találkozás az Elbánál csak április végén történt, az előtt erre technikai esély sem volt. A német alakulatok, (2,2 milliós) és szövetségeseik egy szovjet-amerikai összeütközés esetén, jelentős harci tapasztalataik miatt is számítottak volna a hatmilliós szovjet hadsereg elleni – németek által remélt közös – harcban. A szovjet és amerikai politikusok és katonák azonban megfelelően felkészültek erre a kockázatra: előre pontosan kijelölték a demarkációs vonalakat, rádiócsatornákat nyitottak a konfliktusvonalba érő parancsnokságok között. Április 25-én amerikai felderítők próbáltak átkelni az Elbán ezt egyetlen amerikai katona megsebesítése árán a szovjetek megakadályozták, több „baleset” nem történt.
Május 2-n Lübeck felől érkező britek és a Belorusz front egységei Wismar kikötőben találkoztak, de konfliktusra nem került sor, május 4-5-n pedig az ausztriai Enns folyót érték el két irányból, különösen az utóbbi művelet tervezettségén látszik, hogy a konfliktus elkerülése politikai és katonai prioritást élvezett, annak ellenére, hogy április 30-án Hitler öngyilkosságot követett el, azaz Németország irányítása immár a katonák kezébe került, ami formál-logikailag növelte annak valószínűségét. hogy angolszász – német együttműködésre kerül sor a szovjetek ellenében.
Mindez úgy jön a japán-amerikai konfliktus emlékezetpolitikai problémájához, hogy a németek, ha nem is reálisan, de adhattak kis esélyt arra, hogy NEM a számukra reménytelen német kontra szovjet/angolszász erőviszonyok alapján fejeződik be a háború, hanem valamiféle világpolitikai átrendeződés előzi meg a háború befejezését.
Japán viszont a német kapituláció után érdemben harcoló fél maradt, KATONAI MEGOLDÁSBAN reménykedett, ha nem is a győzelemben, de egy kompromisszumos békében.
Németország 1945 május 8-i kapitulációja után Japán 4,2 milliós hadserege 1,8 milliós amerikai erővel gyürkőzött, nyilvánvalóan nem reménytelenül. A szovjetek 1945 junius elején elkezdték az európai hadseregük áttelepítését, július 20-ra a mongol-kínai határra 1,4 millió katona érkezett, de ennél több nem. Az amerikaiak 0,1 millióval tudták megemelni jelenlétüket a Csendes óceánon. A britek egyáltalán nem kezdték el hátsó-indiai csapataik feltöltését.
A japán hadsereg helyzete – ahogy a fenti létszámadatokból látszik – még a Szovjetunió háborúba lépése esetén sem volt olyan rossz 45 nyarán mint európai szövetségeseié akár már egy évvel korábban.
Minden információ arról szólt, hogy a Japán hadsereg és a lakosság háborús moráljával nincs érdemi gond, a Japán ellenőrzése alatt lévő 7,4 millió négyzetkilóméter, (a náci Németország által ellenőrzött legnagyobb terület másfélszerese) s rajta 350 milliós emberi erőforrás beláthatatlan messzeségbe tolta a háború végét.
A közvetlen katonai viszonyoknak tehát nem felelt meg, hogy július 26-án az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Kína a potsdami nyilatkozatban feltétel nélküli megadásra szólította fel Japánt.
Japán káoszba döntése, bombázás révén sem volt reális, hiszen a történelem legnagyobb bombatámadása – a Tokió elleni március 9 -i támadás 1,6 kilotonna bombát jelentett, a tűzviharral együtt százezer japán áldozatot követelt, s egymillió embert tett hajléktalanná már mögöttünk van. A Japán kormány pozíciója nem rendült meg és háborús elszántsága sem csökkent.
Ennek a júliusi felszólításnak csak azért volt tehát értelme, mert „gyors és teljes pusztulással” fenyegethette Japánt a 10 nappal korábbi Új Mexikói atomrobbantás sikerének tudatában.
Az Új-Mexikói atomrobbantás 20 kilotonna erejű volt, tehát egyetlen bomba a 12 szeresét jelentette a nagy tokiói támadás során bevetett pusztító erőnek, amelynek célbajuttatásához 334 amerikai bombázó gépre volt szükség.
Az atombomba első bevetését a fenti számok önmagában is indokolták – a háború egyszerűen megnyerhetetlennek tűnt hagyományos eszközökkel.
Hirosima szimbolikus tragédiája – sokak szerint az „atomháborús korszak kezdete” tehát valójában sok millió amerikai és japán életet mentett meg, (a japán áldozatok jelentős része lett volna civil) a kínai területen kibontakozó – és atomtámadások nélkül évekig tartó szovjet – japán háború pedig szintén milliós veszteségekkel járt volna. Még mielőtt az amerikaiak japán földre léptek volna, vagy a szovjetek elérik a Japán megközelítésére alkalmas kínai tengerpartot, a japán hadsereg erődként ill. élő pajzsul használta volna Kína, Indonézia, Korea stb, városait, ami sok millió civil halottat jelentett volna és elemi életfeltételek teljes megszűnését sok tízmillió ember számára.
Az 1945 augusztus 6 reggel 8.15-ös (Japán idő szerint) Hirosimai atomtámadást követő délutáni tokiói kabinetülés főleg arra koncentrált, hogy a lakosság NE értesüljön arról, hogy nukleáris csapás történt. 7 -én reggel a még fennálló szovjet japán békét kihasználva Tōgō Shigenori külügyminiszter Moszkva felé titkos telegramot indít kérve a Szovjetunió közvetítését a Potsdamban lefektetett feltételek enyhítéséhez – különösen a császári intézmény sértetlenségének garantálásához.
A 7-e délutáni tokiói kabinetülés másnapi szovjet hadüzenetre számít, de a feltétel nélküli megadás hívei továbbra is kisebbségben maradnak.
A 8-a délelőtti szovjet hadüzenet sem változtatja meg a helyzetet, és este nyolc után a tokiói rádió továbbra is kitartásra int, semmi jele nem látszik az álláspont változásnak.
9-n hajnali egykor a japán külügyminisztérium az amerikaiaknak Svájcon keresztül küldött táviratában tovább alkudozna.
Ezt követi 9-n délelőtt az atombomba ledobása Nagaszakira.
A japán kormány keményvonalasai még ezt követően sem akarnak kapitulálni, de 12-re a császár már kapitulációra hajlik, nyilván hogy a harmadik atombombát (melyet egyébként nyilván titkos amerikai ütemterv szerint 19-én vetettek volna be) elkerülje.
15-én délben Hirohito császár rádióbeszédet mond, bejelentve Japán feltétel nélküli megadását, hivatkozva a „rendkívüli új fegyverek” pusztító erejére.
Világosan látható tehát, hogy a japán politikai-katonai elit az első atombombát követően nem jutott el a feltétel nélküli megadás elfogadásáig. A katonai elit „kitartását” még az sem befolyásolta, hogy tisztában voltak azzal, hogy a kínai harcoktól függetlenül Vlagyivosztok kikötőjében már felállt a szovjet expedíciós hadsereg, mely magának Japánnak (legalábbis egyrészének) a megszállására készül.
A történet arról szól, hogy Japán autokratikus rendszere – kézben tartott tömegkommunikációval és fanatizált lakossággal a háta mögött – Hirosima után újabb nagyváros feláldozására is kész volt, pusztán azért, hogy politikai rendszerét megmentse.
Hirosimát a japán-amerikai háború pusztította el, Hirosima halottai éppolyan ártatlan áldozatok, mint a második világháborús európai városokban áldozatul esett civilek, sőt talán még attól a néhány ezer francia civiltől sem különböznek, akik az első világháború során a frontális német támadás útjába estek.
Nagaszaki városát viszont a japán fasiszta elit példátlan önzése pusztította el.
2025 nyarán, amikor a szabad világ erői (ha vonakodva is) ismét a Gonosz birodalmaival néznek farkasszemet, nem árt észben tartanunk ezt a különbséget.
Nagy Péter Tibor