Részlet a 2024. évi Wesley-díjra vonatkozó előterjesztésből.
„Vannak olyan ügyek, melyekről legszorongatottabb pillanatunkban sem feledkezhetünk el. Ilyen ügyünk a lelkiismereti és vallásszabadság folyamatos növekedése, melynek nemcsak az áll útjában, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság ügyéről szóló – nagy nemzeti egységet kifejező, 21 évig hatályos – törvényt egyetlen párt álláspontját követve 2011-ben módosították, hanem az is, hogy a „kor szavát” a lelkiismereti és vallásszabadság vonatkozásában sem hallják meg ennek az országnak a vezetői, üljenek akár a kormányban, a kormánypárti frakcióban, az alkotmánybíróságban, a köztársasági elnöki székben.
A „kor szava” – a lelkiismereti és vallásszabadság vonatkozásában – az, hogy az emberi méltóság és az emberi szabadság még sok évszázados jogszokással, évezredes vallási parancsokkal sem korlátozható. Ez az általános elv a változó valóság fényében sajátos aktualitást nyer. A változó valóság az, hogy az orvostudomány minden nagyszerű eredménye ellenére úgy is meghosszabbítja a beteg emberek életét, hogy a szenvedést, a méltatlanságot nem tudja olyan mértékben csökkenteni, ahogyan sokan elvárnák. Sokan vannak – s ezt a jogukat a lelkiismereti és vallásszabadság szellemében korunk egyik legfontosabb kérdésének kell tekintenünk – akik maguk akarják megválasztani azt a módot és időt, amikor földi pályafutásukat befejezik, nem vállalva tovább a szenvedést és a méltatlanságot. A legtöbb országban – így Magyarországon is – évtizedek óta nem törvényellenes, hogyha valaki bizonyos orvosi ellátásokat visszautasít. A szenvedés és méltatlan élet megrövidítése azonban gyakran igényli orvosok, hozzátartozók, barátok segítségét – a segítséget nyújtók azonban börtönbüntetéssel nézhettek szembe a közelmúltig mindenütt a szabad világban. Ezért a szabad világban mindenütt társadalmi mozgalmak keletkeztek, melyek számos országban – először a demokráciában hagyományosan élen járó kisebb országokban, majd egyre inkább a szabad világot domináló országokban is – elérték, hogy az eutanázia, a jó halál legális legyen, hogy nemcsak az ezt választókat, de az ebben önként segédkezőket se sújthassa büntetés. Mindenütt nagy viták folytak, folynak erről, de sokan – akiknek hagyományos keresztény világképhez való kötődése nem vonható kétségbe, példának okáért a canterbury érsek – a szabadságjog ez irányú kiterjesztése mellett foglalnak állást. A magyar közvélemény – mely számos kérdésben nem áll a szabadságelvű változások mellett – ez ügyben többségileg a szabadságelvű változás híve.
Ahogy említettük a szabadságelvű változások, a lelkiismereti és vallásszabadság kiterjesztése a világon mindenütt úgy történt, hogy bizonyos személyek, csoportok önzetlen harcot kezdtek ennek érdekében, társadalmi vitákban kényszerítették ki a politikai elitek figyelmét, majd megfelelő bírósági ítéleteket, törvényeket.
Ilyen harcos Karsai Dániel is, aki arról híresült el, hogy népszavazást kezdeményezett az életvégi döntésben segédkezet nyújtók büntethetőségének megszüntetése érdekében, kulcsfontosságú szerepet vállalva médiaküzdelmekben, hazai és nemzetközi jogi küzdelmekben. A halálos betegségben szenvedő Karsai Dániel – széles társadalmi csoportok, elitcsoportok támogatása mellett – a hivatalos Magyarország teljes elutasításával találkozott.
Karsai Dániel a lelkiismereti és vallásszabadság rendíthetetlen híve, nagyszerű harcosa megtisztel minket, hogyha elfogadja a Wesley díjat.”
Nagy Péter Tibor